anya csak egy sincs

a következő sorok nyomokban szomorúságot tartalmaznak, aki nincs beoltva ellene csak hagyja ki ezt a fejezetet



Miután apám meghalt először nagyon mérges voltam. sosem éreztem előtte különösebben okosnak, vagy éppen szépnek magam, de akkor a mérhetetlen harag megváltoztatta a szemeimnek a fényét; mohó kis tövisekké, és ez mintha felnyitotta volna kobakom ésszelencéjét is. Elkezdtem gondokodni és összefüggéseket találtam ott is ahol más nem. De még felnőtt sem. persze lehet hogy nekik van igazuk és nincs is, de ma is látom azokat szálakat és az értetlen arckifejezéseket, ha ilyen linkekre világítok..
Szóval azt gondolhatnók, hogy akkor én és anya egymásra maradtunk, de inkább csak egymás mellett.
Nem ismertem fel (vagy el) a felelősségemet, ugyanis amikor elveszítette apámat, magából is elvesztette azt a darabot, amit a NagyBergO népszerűségébe ágyazott. A barátait.

Volt neki ez a dühös furcsa kölyök, a munka meg egy csomó emlék. Ez a kis múlt sereg tizenkilenc évig mérgezte őt, és ahogy anyjától tanulta mindenkit elmart magamellől. Engem is.
Mikor majd tíz éve elküldött, én örömmel mentem. Furcsán félelemtelenül tartottam az ismeretlenbe. A bizonytalanság a barátommá szegődött. az emlékeket elűztem, így sem memóriám, sem rossz szájízem nem maradt; ezerszer égetett meg hát ugyan az a tűz ahogy az ő önpusztításba csomagolt fájdalma is. Azt vágtam a fejéhez, hogy "ne így anyu, mert nem mutatom be az unokáid.." nem így gondoltam és sajnálom azt is hogy mondtam, mint sok annyi férget mit odaköptem neki, mind szégyenlem.

ha jobb vagyok - vagy ha éppen rosszabb - még most is élsz. mert így csak annyira tudtál szeretni, hogy bántson, hogy bántassz és ez tovább keserítsen neked minden falat levegőt.

Valahogy ott akarok lenni akkor, amikor boldog vagy és felfogni igazán mitől és akkor elfogadom, hogy ilyen lassú volt és ilyen sokat fájt ami így alakult ahogy.

Nem haragszom rád nincs is miért. Te sem haragudhatsz, egyszerűen így volt és így is marad most már.