A vasparipán

ott állok 16 óra zötykölődés után.. a s*ggem lapos nadrágom gyűrött fejem zsong, agyam a motor monoton zúgását visszhangozza, mikor megreccsen a hangosbemondó 'a Bécs Győr Budapest hipergyorsvonat előre láthatóan 10 percet késik.. tuuu tululuu tululuuu..' remek felnézek az órára, már tizenöt perce elmúlt az ígért érkezés, és e pontjáról a vágánynak véletlenül Bécsig ellátok és jól látszik, hogy a vonatnak gőze sincs.. ekkor történt a találkozás.

igazából már a második emberrel elegyedtem szóba - az elsőnek gyorsan kiderítettem, hogy simán csak rossz megállóban áll.
Éppen csak kicsomagolta alufóliába csévélt párizsis szendvicsét. a kenyér szikkadt volt, és percekkel a penészedés előtt.. Ezt szúrtam még ki futtában az egyetemista forma fiú kezei közé ragadott falatból. még éppen elérte a vonatot, hálásan intett az ablakból, mert ki sem derült volna, hogy rossz helyen várja vasparipát, ha nem szellemeskedtem volna valamit. Reakciójában rossz volt a válasz így jöttem rá élesésszel, hogy
- Figyu Emu, neked a négyes vágányról megy a vonatod, ez meg a mesebeli hármas..

a második valójában - furcsa, hogy ezt mondom, de - leszólított. fujtattam egyett lefelé görbülő mosollyal és megpróbáltam szellemeset válaszolni, de idétlennek éreztem. majd a pasas nagyon udvariasan bemutatkozott Dobra János.. várta a hatást, de - szégyen reám - ez elmaradt. Lövésem sem volt ki ő, csak hogy elég jó monológott nyomott. Így kezdetnek, még egy misztikus mestert is említett valami bölcs csengésű mondattal, ami egy ellentmondásra építi logikáját. Cssssssüsssssssssssssz mondta a vonat végre Bécsből.

beszáltunk az álom elillant a szemem zúgaiból, de figyelmeztettem Dobra urat, hogy még lehet, hogy visszajön. semmi személyes csak fáradt vagyok. biztosított, hogy semmi baj és elindult a bölcsesség. Csak úgy áradt. Bibliát még nem igen idézett nekem senki spontán élőszóban úgy, hogy annak kiegészítő és teljes értelme lett volna a beszélgetésben. 1501 indokom volt hogy miért, de megtörtént amire nem gondolnátok; egyszerően túlbeszélt. polihisztérikus képessége valójában lenyúgözött, még ha éreztem is hogy nem kiváncsi az álmos szemű fiú véleményére. akkor sem mikor elmesélte a zen történetet. veszem a bátorságot és úgy igazítom ahogy hallani akartam volna..

egy napon Kizuki (nem emlékszem az igazi névre, úgyhogy Murakami Haruki egyik kétes hősét hívtam ide helyettesül) elhatározta, hogy felkeresi a hegyekben élő íjász mestert. legendák jártak a mesterről, nagy megtiszteltetés volt, mikor napokig tartó meditációjából felnézve elfogadta az ifjat. Kizuki lelkes volt. mindent meg tett hogy rászolgáljon a mester bölcsességére, vizet hordott a hegy lábától, hogy legyen forró fürdője az elvénült testűnek, fát hasogatott, hogy ne fázzon a hegyek szelétől, kuporgatott pénzén új papucsot vett a mesternek. de a meseter csak nem szólt. egyetlen szót sem. Nem mutatta meg hogy húzza fel az ideget, vagy hogyan helyezze a nyilat az asszimetrikus íjra, mikor Kizuki elhúzott szájjal egyedül gyakorolt alig nézett felé.
Hat évig gyakorolt némaságot kapva válaszul. hat évig lapátolta telente a havat, hat évig szolgálta, hat évig fürkészte a talányos ábrázatú öreg néma ráncait a tudásért.. de hiába semmit nem kapott a mestertől, leszámítva, hogy néha kinevette Kizuki hibáit az öreg. aznap azonban esteledett kivonult a közeli hegyre, és felajzotta íját. az ideg megpendült a nyíl hasított és szépen telibe ütötte a célkör közepét.. a mesternek - ki most is rezzenédtelen arccal, lehunyt szemmel meditált - felpattantak keskeny szemei, elindult a céltáblához kihúzta a nyilat majd a fiúnak nyújtotta. a megrongálódott vesszőre meredt a fiú és tétován elvette
- Ma este én lövök - jelentette ki az öreg. Hangja határozott volt és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Kizuki képzelte.. bámulta a nyilat majd a távoldó mester után nézett és kisvártatva utána sietett.
házába érve a mester teljes némaságban egy teát készített Kizukinak és magának. hang nem hallatszott, miközben a teát itták. Kizuki a mester hangját próbálta felidézni, de már úgyzsongott a feje, hogy abban sem volt biztos, valóban hallotta szólani.

a mester a tea után elővette selyembe csomagolt íját, összeszerelte majd két nyilvesszővel kiment a ház elé... Kizuki követte, mindent próbált megjegyezni. a nap már a bolygó másik felére ragyogott, a hegyen teljes volt sötét. az egyetlen fényt Kizuki lámpása szórta erőtlen a hegyi éjszakába, a lámpás résein be-besiklott a csalafinta éjszakai szél és meg borzolta olykor a lángot. Kizuki itta a pillanatot. hirtelen rövid öszpontosítás után gyors lágy mozdulatokkal a mester felajzotta az íjat célratartott, a nemes fán halkat reccsent az ideg a markolaton feszülő bőrön megfeszültek az öreg kecses ujjak, a nyíl hegye rezzenéstelen állt szögben az égre meredve abba az irányba amerre a gyakorló táblája volt Kizukinak.. alig hogy megértette Kizuki, hogy ez a lövés az ő táblájára irányul, mire végig gondolta, hogy hiszen abból semmi sem látszik, még az irányban sem teljesen biztos, hogy arra van, mert egyenesen nem is lehet oda jutni a kis patak miatt, amin a bordó híd kel át délebre, és a szikla meredélyen egy két lejtésű szerpentinen kell oda sétálni.. de a nyíl ekkor elröpent a sötétbe. a süvítő vessző irányából kisvártatva egy tompa puffanás hallatszott.
A mester egyet se várt a mutatvány megismétlődött a nyíl beállt várakozó pozícióba, az ideg egyet reccsent, a markolat is finomat csikortdult, és a villám fénynélkül elcikázott az éjszakába. nyomában furcsa reccsenő puffanás válaszolt a sötétből.
a mester tanítványához fordult és azt mondta:
- Te a második nyilat keresd, - állával a fiú övére tűzött elrongálódott nyilvesszőre bökött - az első.. nem számít - azzal elindult befelé és csodás íjját még a fiú mellkasának nyomta. Kizuki tétován eszmélt a varázsból. kezei között a mester fegyverét szorította hasához másikban a pisla lámpást lógatta .. hirtelen futni kezdett a céltáblához, végig a sziklás szerpentinen át a feketének tűnő bordóó kis hidacskán a völgybe le és a dombra fel. a fénykör bevilágította a céltáblát, aminek közepén ott meredt egy vessző. az ecsettel felfestett kör kellős közepében, egy hüvelykkel balra a délutáni lövésnek a helyétől - így a táblának mértani közepében.
Meg van az első - gondolta - de hol lehet a második? - azzal lámpását kutatóan a magasba emelte. erőtlen fényében semmit nem látott a távolba meredve. miközben azonban a táblát meg kerülve sötétet kutató szemekkel tétován lépett, rálépett valami keményre puha sarujával.

A sárga fény egy hosszában elhasadt vesszőre vetült. már már lehajolt amikor eszébe jutott: 'az első.. nem számít'

szerettem volna ha így hangzik el, de azért én korrigáltam fejben úgy, ahogy azt hallani szerettem volna
nyílként robogtunk pest felé.. szeretett női hang rezgette meg a telefonom membránját, tudattam hogy kések kicsit, bár a masiniszta esküszik hogy 'nem lesz öt percnél több', úgy szedi számlálatlanul a kilómétereket, ahogy csak a vaslótól kitellik, s bár az igéret szép szó, de lóhalál ide vagy oda - halló halló... itt vagy el ment a vonal - jobb ha nem jön ki elém Kecses, mert minek állna ott a kétes biztonságú Keletiben, forgalom irányító tudja meddig. a poros olajszagú ajtóban telefonszámot cseréltem a hétpróbás életművésszel akinek komoly sikereket igazolt az élet, mint az kiderült a 169 km alatt. (Wikipeldaliásként megemlíttetik, mint ki 1999-ben LisztFerenc díjat kapott).. kezet ráztunk és két felé ballagtunk.