miért sírt ha elhagyott magától

most ezt írjam ide?

ezt akarja valaki olvasni

azt hogy a vérem kása és forr és kifolyik a torkomon és fetrengenék de van bennem büszkeség üszke szóval inkább csak állok és ülök, ahogy szokás, és minden mosoly mögött ott van a pusztítani vágyás?
tudom, hogy minden rombolás belülről szakad fel mert magunkat nem tudjuk tovább elviselni, hát akkor tépjük fel az ereink folyassuk az öklendező savót a világra, nem kell társ mellém nem kell semmi ami felvidít, minden vesszen. vesszen a vidámság a sötét űrbe ahol csak pörög bolyong, nem is tudja mi van merre nem táncol csak szédül a véghetetlen éjszakába.. semmi más csak a mérges gázok mesterséges böffenései követik, ahogy egy vagány túráztatja a motort, céltalan kéjeink közül ez az egyik legutálatosabb. bár suhintásommal mindennek végetvethetnék és tudnám egyedül a semmiben lógva, hogy igazam volt, mert mindenkinek megvan az esélye az igazságra..
akkor adjátok ide a vörös gombot, had tenyereljek a közepébe, had érezzem ahogy a síró silók nehéz ajtaji hatalmas motorokkal rázzák a földet, hogy a beállított uránium töltetek színes szivárványos ívekben behálózzák az eget és válaszul újabb és újabb rejtekek tárulnak fel és jelekkel telerótt alsóvégükkel fogó ceruzák ugornak az égre, hogy a földre hulljanak végre és pusztítsanak minden élőt hamuvá.. és a sok szép, a harmat, az utolsót nyíló virágok a rétek szélrázta zöld szőrein a magasban szálló madarak, akik sejtik már hogy valami változik, de nem tudnak hova repülni előle, a patakban aranyat fröccsentő halak a hajnalban valamelyik görbületén a bolygónak, mind forrjon hamuvá, szakadjon sugárzó füstté, ahogy a hónapokig tartó zúgás második nappá változtatja ezt az emberrel belakott retket, és a neutron vihar végre mindent elcsendesít..

akkor majd millió és millió és millió év múlva újra böffenjen egy molekula lánc oxigént. amikor már tehetetlen haragom visszhangja csak szembeötlő de már nem írt tovább.